Kezdjük egy képpel: egy apa és a fia ölelkeznek egy júliusi estén egy kosárlabdapályán, és ez nem akármilyen kosárlabdapálya.  Ez Olaszország leghíresebb és Európa egyik leghíresebb kosárlabdapályája: Bolognában, a Giardini Margherita parkban vagyunk, ahol már 42 éve rendezik meg azt a tornát, amely Olaszország legrégebbi és legrangosabb szabadtéri kosárlabda-versenyévé vált. Itt találhatók egyszerű rajongók, fiatalok, akik nem akarnak leállni, mert az életkoruk ellenére a szenvedélyük túl nagy, Serie A-s játékosok és játékosnők, és természetesen játékvezetők is, mert nélkülük a mérkőzés nem kezdődhet el. Nos, térjünk vissza a kezdőképre: két felnőtt férfi, mindketten a kosárlabda-játékvezetői szövetségi egyenruhát viselik, meghatottan ölelik egymást, a közönség tapsol, és méltó tisztelettel adózik azoknak, akik nagy szenvedélyüket ’küldetéssé‘ tették: a pályán a legmagasabb szinten bíráskodnak, a pályán kívül pedig a bírói szakma új generációját képezik. A fotón azok ölelkeznek, akik egy igazán megható pillanatot élnek át: Claudio Indrizzi, egy hihetetlen karriert befutott játékvezető, aki több mint 20 éven át vezetett mérkőzéseket a Serie A-ban, az A2-ben és az utánpótlás-bajnokságokban, valamint Matteo Indrizzi, a fia, aki ugyanazt a szenvedélyt örökölte. Claudio és Matteo együtt vezették a ‘Walter Bussolari’ nevű Giardini Margherita-torna egyik mérkőzését, és Claudio számára ez volt a hosszú pályafutása utolsó mérkőzése. Egy ölelés és egy megható pillanat, amelyet apa és fia egyaránt mélyen átéltek, de amely elérte mindazokat is, akik a bolognai pálya körüli lelátókon ültek.

“Rájöttem, hogy életem egy szakasza véget ért, mert apám lezárta az ő hosszú és sikerekben gazdag életének egy fejezetét”, mondja nekünk Matteo Indrizzi aki apja nyomdokaiba lépett, de nem azért, hogy utánozza őt. A játékvezetői szerep iránti szenvedélye kissé véletlenül alakult ki, de azóta már nem hagyta el. ’12 éves koromig, őszintén szólva, nem volt olyan nagy szenvedélyem a kosárlabda iránt. Aztán elkezdtem játszani, beleszerettem, de mondjuk úgy, hogy nem voltak meg azok a képességeim, amikkel kiemelkedhettem volna, de a pálya tetszett. Egy nap, egy ifjúsági tornán hiányoztak a játékvezetők, és apám felajánlotta, hogy próbáljam ki. Nem voltam meggyőződve róla, de attól a pillanattól kezdve, hogy belekezdtem, nem hagytam abba. Imádom, amit csinálok, és szeretek csinálni.”.

Mit jelentett az, hogy az apád magas szintű játékvezető volt, azok számára, akik – mint te – ugyanezt az utat választották? “Kétségtelenül inspiráló volt, de ő mindig hagyta, hogy egyedül ‘hibázzak’, hogy emberileg és technikailag is fejlődhessek. Ráadásul az apa-fia kapcsolatban egy közös szenvedély még gazdagabbá teszi ezt a már amúgy is nagyon intenzív kapcsolatot.”

A játékvezető szerepét – egy nyilvánvaló kulturális szűklátókörűség miatt – túl gyakran értelmezik helytelenül, pedig ő meghatározó szerepet játszik a mérkőzés egyensúlyában. Hogyan lehetne megváltoztatni ezt a téves nézetet? “Ez egy helytelen sportkultúra, és úgy ’küzdünk‘ ellene, hogy minél jobban tudatosítjuk az általunk betöltött szerepet. Mi is egy csapat vagyunk, mint bármelyik másik. Edzünk, tanulunk, megvan a saját munkamorálunk. Olyan csoport vagyunk, ahol együtt fejlődünk emberként és játékvezetőként is, megbeszéljük a dolgokat, és igyekszünk folyamatosan javulni. A mi szerepünk összetett, mert a pályán mindig előfordulhat, hogy hibázunk – hiszen emberek vagyunk –, de azonnal ’vissza kell állnunk‘, rögzítenünk kell azt a pillanatot, hogy később visszanézhessük. Érzelmileg megterhelő. Ha egy játékos hibázik, megállhat, leülhet a kispadra néhány percre, levezetheti a feszültséget, majd újrakezdheti. Mi ezt nem tehetjük meg.’.

Miért választaná egy fiú a játékvezetői pályát? “Ez egy olyan kérdés, amit gyakran hallok, amikor toborzási tevékenységet folytatunk. Fejlődhetsz úgy, hogy az általad szeretett sport világában élsz, más szemszögből nézed, de ugyanazokat az érzelmeket éled át, mint amikor belépsz egy nagy sportcsarnokba, és a parkettán sétálsz, ahogyan azok a bajnokok, akik nemsokára megmérkőznek egymással. Ezek hihetetlen érzelmek.”.

A játékvezető ugyanolyan sportoló, mint a pályán egymással mérkőző játékosok. Ő is közéjük tartozik, és alapvető, de másfajta szerepet tölt be. Egy jó játékvezetőnek nem szabad autoriternek lennie, viszont tekintélyt kell sugároznia; professzionálisnak, felkészültnek, hozzáértőnek és empatikusnak kell lennie, valamint képesnek arra, hogy egy pillanat alatt döntést hozzon. Akárcsak a sportolóknak, neki is rendelkezésére kell állnia minden szükséges eszköznek ahhoz, hogy a lehető legjobban tudja ellátni feladatát, és a Macron évek óta támogatja őket olyan magas színvonalú, speciális sportruházattal, amelyet kifejezetten az igényeiknek megfelelően terveztek. A többit a pályán ők adják hozzá: Claudio és Matteo a szeretetükkel, a szenvedélyükkel, a komolyságukkal és a hitelességükkel, és ennek bizonyítéka egy júliusi este a Giardini Margherita játszótéren hallható viharos taps, valamint egy ölelés, amely mindent elmond.